A személyes névmások (perszonális pronomenek, PP) esetragozásáról (deklinációjáról) akkor beszélünk, ha a nyelvben  e névmások esetfunkcióit (egy másik szóhoz, leggyakrabban az igéhez fűződő szintaktikai viszonyukat) morfológiailag különböző megformálásuk fejezi ki.

Ez a paraméter azt célozza, hogy a nyelveket a személyes névmások (personal pronouns, PP) többes számának jelölése szempontjából osztályozzuk.[1] Személyes névmásokon a tipológiai osztályozás szempontjából alanyt kifejezni képes független névmások értendők (nem minden nyelvben vannak ilyenek). Mindhárom személyt meg kell vizsgálni.

Ez a paraméter azt a kérdést teszi fel, hogy ha a mondatban jelen van az agenst (alanyt) képviselő főnév, az adott nyelvben általában (tehát nem fókuszált helyzetben) megjelennek-e a korreferens önálló[1] személyes névmások is (personal pronouns, PP – nem minden nyelvben vannak ilyenek) az ige mellett (kvázi egyeztetésként, Agr).[2]

Típusok:

Az esetszinkretizmus az esetek paradigmatikus szintetizmusa (több esetfunkció egybeesése egyazon alakban).[1] Személyes névmási esetszinkretizmusról akkor beszélünk, ha a nyelvben a főnévragozásban több esetfunkció létezik, mint a személyes névmások ragozásában,[2] így bizonyos esetekben egyazon személyes névmási esetalaknak több főnévi esetfunkció felel meg.

Az inkluzív/exkluzív (bennefoglaló/kizáró) megkülönböztetés felléphet a személyes névmásoknál (továbbá a birtokos névmásoknál vagy birtokos affixációnál, illetve az igeragozásban). Mindezen esetekben a nem-egyes szám első személyéről van szó („mi”), az inkluzív alak a megszólított beleértését, az exkluzív a kizárását konnotálja. A fő típust a személyes névmás egyes és többes száma alapján állapítjuk meg, az érték a +AltNum-os kiegészítés híján az esetleges köztes szám(ok)ra (kettes szám stb.) is vonatkozik.

Típusok: