Az evidencialitás (szemtanúsági mód mint grammatikai kategória) jelzi, hogy a beszélő milyen tapasztalattal rendelkezik saját kijelentéseinek tartalma tekintetében. A közvetlen evidenciális kifejezhet (és meg is különböztethet egymástól) látási, hallási, egyéb közvetlen ismeretet, a közvetett evidenciális következtetéses (inferenciális) vagy hallomásos, idéző (kvotatív, reportatív) evidencialitást fejez ki.

Típusok:

Perfektumnak[1] („megelőzőségi” vagy „korábbisági” formának)  az ige azon specifikus grammatikai alakját nevezzük (ha van ilyen specifikus alak), amely azt fejezi ki, hogy egy cselekvés előbb történt meg, mint a referenciális (múlt, jelen vagy jövő) idő, de kihatással van arra, vagy a referenciális időben valamilyen értelemben továbbra is fennáll. Kétféle használata van: 1.

A mondat igéjének tárgyideje (topic time, reference time), ha nem előzi meg a beszéd idejét, egybeeshet vele (jelen idő, praesens), vagy követheti azt (jövő idő, futurum). A világ nyelvei két nagy csoportot képeznek a tekintetben, hogy az utóbbiakra nézve van-e bennük, vagy nincs, ilyen grammatikai megkülönböztetés. Ahol van, rendszerint a jövő idő a jelölt, markírozott tag.

Kéteseményes mondatnak az olyan mondatokat nevezzük, amelyekben egy igével vagy igéből képzett szóval kifejezett cselekvés, történés, létezés vagy állapot (összefoglaló kifejezéssel: referált állítás) mint egy másik (fő)ige[1] tárgya (vonzata, kiegészítése, alárendeltje) jelenik meg.

Az idő mint igei kategória jelölésének módja lehet affixum, tonalitás, infixáció, részleges vagy teljes reduplikáció és a tő belső flexiója.  Vannak nyelvek, amelyekben egyáltalán nincsenek morfológiai eszközök az idő mint verbális kategória kifejezésére, az ilyen nyelvek önálló szavakat használnak erre a célra, ám ha ez az elem szórendileg szigorúan az ige mellé van kötve, akkor affixumnak tekintendő. Ugyancsak affixumnak tekintjük ebben a paraméterben a zéró morfémát (amely rendszerszerűen szemben áll egy vagy több testes morfémával).