A kopula olyan ige vagy affixum, amely nem-igei (névszói, határozói) állítmányok esetén a predikáció eszközeként kötelezően megjelenik a mondatban. Alapalakjában a kopulának e predikatív funkción kívül más jelentése nincsen (ha önálló szó, rendszerint azonos az ún. létigével). A kopulahasználat a különböző nem-igei predikátumok esetében eltérő lehet. Ennél a paraméternél alanyesetben (vagy egyéb legegyszerűbb formában) álló főnévi vagy névmási alanyt és főnévi állítmányt tartalmazó mondatokkal kapcsolatban vizsgálódunk.

Az egyes és a többes szám[1] második személyű imperatívuszi (állító felszólító módú) alakja különbözhet, vagy sem, a kijelentő módú paradigma ugyanolyan számú és személyű igealakjától,[2] illetve egymástól. Ennek megfelelően a két szám második személye egyaránt híján lehet a specifikus alaknak, vagy közülük csak az egyikben lép fel ilyen, vagy mindkettőben, illetve lehetnek egymással azonosak vagy sem.

Típusok:

A nyelv modalitásai a kellés (necessitas) és a lehetőség (possibilitas, Psbl). Mindkettőnek van szituációs (objektív, a tényállásra vonatkozó) és episztemikus (a beszélő véleményét kifejező) változata.[1] A szituációs (szituacionális) lehetőség jelenthet a) képességet (tud úszni), b) engedélyt (úszhat) és c) valaminek az objektíve lehetséges voltát (itt lehet úszni).

A nyelv modalitásai a kellés (necessitas) és a lehetőség (possibilitas, Psbl).

Modalitáson (módon) elsősorban a lehetőség és a kellés kifejezéseit értjük. Mindkettő lehet szituációs (szituacionális, Sit) és episztemikus (Ep). A szituációs modalitások objektív fennállásokat jelentenek, az episztemikusak a beszélő vélekedését.[1]