Esetkonfigurációnak (case marking alignment) az esetjelölés (esetkiosztás) rendszereit nevezzük az intranzitív és tranzitív igék kötelező kiegészítései tekintetében. Esetjelölésen itt esetjelölő affixumok vagy adpozíciók (elöljárók vagy névutók) alkalmazását értjük az igék kötelező bővítményein. Olyan mondatokat vizsgálunk, amelyben az agens a topik, és a mondat többi része az új információ. A vizsgált mondattani funkciók az S, az A és a P.

A ditranzitív igék olyan tranzitív igék, amelyek az agensen (alanyon) kívül két további kötelező kiegészítéssel állnak. Ezek egyike a téma (a ditranzitív ige tárgya), a továbbiakban T-vel jelölve, a másik pedig a recipiens vagy kedvezményezett (R).[1] Prototipikus ditranzitív igének az ’ad’ jelentésű igét tekintjük, és olyan mondatokat vizsgálunk, amelyben az agens a topik, és a mondat többi része az új információ.

Esetkonfigurációnak (case marking alignment) az esetjelölés (esetkiosztás) rendszereit nevezzük az intranzitív és tranzitív igék kötelező kiegészítései tekintetében. Esetjelölésen itt esetjelölő affixumok vagy adpozíciók (elöljárók vagy névutók) alkalmazását értjük az igék kötelező bővítményein. Olyan mondatokat vizsgálunk, amelyben az agens a topik, és a mondat többi része az új információ. A vizsgált mondattani funkciók az S, az A és a P.

Az agens (tudatos, akaratlagos cselekvő) kifejezése állítmányi igét tartalmazó mondatokban  többféle módon megvalósulhat. (Olyan mondatokat vizsgálunk, amelyben az agens a topik, és a mondat többi része az új információ.) A paraméter kérdése, hogy egy nyelv az agens főnévi vagy névmási kitételén kívül ismer-e más eszközt is az agens jelölésére. Ilyenek lehetnek az igei egyeztetés eszközei, valamint az igétől (részben) független elemek, és alkalmazásuk lehet (teljes egészében vagy részben) kötelező vagy fakultatív.

A recipiens (ditranzitív ige címzettje/kedvezményezettje[1]) kifejezése agenst (tudatos, aktív cselekvőt), témát (a ditranzitív ige tárgyát) és ditranzitív állítmányi igét tartalmazó mondatokban többféle módon megvalósulhat. Az alapvető különbség abban van, hogy egy nyelv a recipiens főnévi vagy névmási kitételén kívül ismer-e más eszközt is a recipiens jelölésére.