Habitív szerkezeten (vagy predikatív birtokláson, predicative possession) a birtoklás fennállását állító kijelentő szerkezetet értünk, „valakinek van valamije” jelentéssel. Az ilyen szerkezetnek legáltalánosabban tekintve három összetevője van: a birtokos, a birtok és a birtoklás tényét kifejező nyelvi elem vagy elemek. Olyan mondatokat veszünk figyelembe, amelyek elidegeníthető birtokot tartalmaznak, és az adott nyelvben a birtoklás fennállásának megállapítására szolgáló legáltalánosabban használt kifejezésmódot képviselik.

Az esetaffixumok (case affixes, Cx) egyes nyelvekben tőmorfémaként is felléphetnek, miáltal személyjelezhetők.[1] Ennek előfeltétele, hogy a személyjelek elegendően különböző alakkal[2] rendelkezzenek ahhoz, hogy mindhárom személy szemben álljon egymással, vagy legalább az egyik a másik kettővel.

Az esetexponencia az a számértékben kifejezhető tulajdonság, hogy egy egyedi (főnévi vagy névmási) esetjelölő formáns az eset funkcióján kívül hány kategóriát fejez ki.[1] Ha egyet sem (tehát csak az esetet fejezi ki), akkor a formáns monoexponenciális (más terminológiával analitikus); az agglutináló névszóragozás ilyeneket (azazhogy ragokat) használ. Ritkábban a formáns poliexponenciális (kumulatív, szintetikus), ilyenkor külső flexióról (flektáló névszóragozásról) is szokás beszélni.

Grammatikai számrendszerrel egy nyelv abban az esetben rendelkezik, ha van benne olyan grammatikai eszköz[1], amely kötelezően alkalmazandó, amennyiben a mondatban szereplő főnév vagy névmás, illetve az ige valamely kötelező (explicit vagy implicit) argumentuma egynél több entitást jelöl. Azok a nyelvek, amelyeknek van grammatikai számrendszere, két vagy több szám között tehetnek különbséget.

A reduplikáció szemantikai vagy grammatikai funkció kifejezése[1] egy fonológiai anyagnak (szegmentumnak) a megismétlése révén.[2] Tipológiailag csak akkor releváns, ha produktív.

Típusok:

NoRdp:  A nyelv produktív eljárásként egyáltalán nem használja a reduplikációt.