A prohibitívusz (tiltó mód) és az imperatívusz (állító felszólító mód) viszonyát az egyes szám második személyben vizsgáljuk. Figyelembe veendő az ugyanilyen személyű indikatívuszi állító és tagadó mondatok különbsége is a mondattagadó stratégia szempontjából.

A tiltásnak akkor van specifikus alakja, ha a következő feltételeknek legalább egyike teljesül: 1. a tiltást kifejező nyelvi eszköz különbözik a tagadást kifejező nyelvi eszköztől,[1] 2. a tiltó mondat igealakja különbözik az imperatívuszi mondat igealakjától. Ennek megfelelően négy kombináció fordulhat elő, aszerint, hogy az 1., illetve a 2. feltétel fennáll-e, vagy sem. (Két nemleges válasz esetén az adott nyelvben a tiltásnak nincsen specifikus alakja, az esetleges szórendi különbséget itt nem vesszük tekintetbe.) Ha bármely tekintetben több variáns van a nyelvben, a nyelvet a szerint a lehetőség szerint soroljuk be, amelyre az 1. és a 2. feltétel fennállása a legnagyobb mértékben jellemző, kivéve, ha a szóban forgó lehetőség a rendszer szempontjából marginális (kivételszerű), vagy elvben lehetséges, de igen ritkán használatos.[2]

Típusok:

Proh=ImpNegNonspec: Az ige tiltó alakja megegyezik a parancsoló alakkal, a tagadás (tiltás) eszköze ugyanaz, mint a tagadó kijelentő mondatokban.

Proh=ImpNegSpec: Az ige tiltó alakja megegyezik a parancsoló alakkal, a tagadás (tiltás) eszköze különbözik a tagadó kijelentő mondatokban használatostól.

ProhNonImpNegNonspec: Az ige tiltó alakja különbözik a parancsoló alaktól, a tagadás (tiltás) eszköze ugyanaz, mint a tagadó kijelentő mondatokban.

ProhNonImpNegSpec: Az ige tiltó alakja különbözik a parancsoló alaktól, a tagadás (tiltás) eszköze különbözik a tagadó kijelentő mondatokban használatostól.

[1] Ez utóbbi (is) lehet tagadószó vagy tagadó ige.

[2] Szöveges bemutatás bármely esetben kívánatos.