A melléknév (Adj), a középfok jele (marker, M) és a hasonlítási etalon (tehát amivel összehasonlítunk valamit, további megnevezései: hasonlító határozó, [hasonlítási] etalon, hasonlítási alap, standard, St) szórendje az állítmányi szerepű melléknévi hasonlító szerkezetekben különböző lehet a nyelvekben (és egy nyelven belül is különbözhet ugyanennek a szerkezetnek a jelzői szerepben vett szórendjétől).[1] Ha a nyelvben az etalonnak többféle jelölési módja is van, ilyenkor azt a változatát tekintjük, amely morfológiailag szintetikusabb.[2] Egyes nyelvekben a középfoknak nincsen morfológiai jele.

Típusok:

StAdj: Etalon – melléknév (a nyelv a középfokot külön nem jelzi).

AdjSt: Melléknév – etalon (a nyelv a középfokot külön nem jelzi).

StMAdj: Etalon – középfok – melléknév.

AdjMSt: Melléknév – középfok – etalon.

MStAdj: Középfok – etalon – melléknév.

AdjStM: Melléknév – etalon – középfok.

További kódok értelemszerűen képezhetők.

[1] Állítmányi szerepben van a hasonlító szerkezet, ha a melléknév – kopulával vagy anélkül – egy főnévi alany (a comparee, hasonlított) predikátuma, például (a fa) magasabb a háznál. Jelzői szerepben van a hasonlító szerkezet, ha a melléknév egy főnév jelzője, például a háznál magasabb (fa).

[2] Tehát a preferenciasorrend: affixális megoldás (a háznál) > adpozíciós megoldás (a házhoz mérten) > kötőszavas megoldás (mint a ház); más szóval a balról jobbra számított első olyan megoldást tekintjük, amely a nyelvben létezik. (Ha ellentmondás van a formális preferencia és a nyelvhasználatilag domináns megoldás között, válasszuk a formálisan preferált eljárást, de a szöveges kommentárban jelezzük a nyelvhasználatbeli másodlagosságát.)