Az okhatározói mondat két történést vagy állapotot ír le, melyek között oksági összefüggés van. Az egyik történést/állapotot a nyelv ilyenkor valamilyen, a miért? kérdésre válaszoló okhatározói mondattag segítségével írja le. Ez utóbbi lehet a) ige vagy igéből képzett egyéb szóalak bővítményekkel vagy anélkül, vagy b) igét tartalmazó okhatározói mellékmondat (reason clause). Az okhatározói mondattag igealakjára vonatkozó paraméter a következőképpen értelmezendő: ez az igealak grammatikailag vagy megegyezik azzal a formával, ahogyan ugyanez az ige egy önálló kijelentő mondatban (tehát egy nem miért? kérdésre válaszoló szerkezetben) megjelenne, vagy sem.[1] Az előző esetben alapalakról („egyensúlyos” [balanced] alakról), az utóbbiban speciális alakról („lefokozott” [deranked] alakról) beszélünk.[2] A nyelvek többségében következetesen a két lehetőség egyike áll fenn, másokban mindkettő, mégpedig vagy kötelező kiválasztással valamilyen grammatikai vagy logikai kritérium függvényében, vagy fakultatíve bármely esetben.[3]
Típusok:
CauseVBal: Az okhatározói mondattag minden esetben alapalakú igét tartalmaz.[4]
CauseVBalDiffV: Az okhatározói mondattag igéje az ige jellegétől[5] függően alapalakú vagy speciális alakú.
CauseVDrk: Az okhatározói mondattag minden esetben ugyanolyan megformáltságú speciális igealakot tartalmaz, függetlenül az ige jellegétől.
CauseVDrkDiffV: Az okhatározói mondattag minden esetben speciális igealakot tartalmaz, de az ige jellegétől függően egymástól különböző speciális alakok jelennek vagy jelenhetnek meg.[6]
+DrkSameSbj: Speciális igealak az okhatározói mondattagban csak akkor lehetséges, ha a két esemény vagy állapot alanya megegyezik egymással.[7]
A fenti típusok & jellel egyesíthetők, ha a nyelv egyenrangúan két típust képvisel, illetve / jellel, ha a jel előtti típus domináns, de a jel utáni megoldás is előfordul. A kód zárójelezése fakultativitást jelöl. A +DrkSameSbj csak más kódhoz csatolva használható, melyek közül a CauseVBal értelemszerűen ki van zárva.
[1] Ha a kettő között csak az a különbség, hogy az okhatározói mondattag állítmányi alakjához egy további (nem ragozható) specifikus affixum vagy klitikum járul, amelynek eltávolításával megkapnánk az önálló mondatbeli alakot, akkor úgy tekintjük, hogy a két alak megegyezik egymással, hiszen ilyenkor a szóban forgó elem lényegében okhatározói kötőszóként működik.
[2] Speciális avagy „lefokozott” igealakon érthetünk igéből képzett más szófajú szavakat (például igeneveket), vagy olyan igealakokat, amelyek a mód, aspektus vagy a személyjelezés tekintetében, esetleg esetvégződések vagy adpozíciók megjelenése révén különböznek az alapalaktól. Az nem követelmény, hogy a nyelvben ennek a speciális avagy „lefokozott” alaknak (például a határozói igenévnek [gerundiumnak, konverbumnak] vagy a konjunktívuszi ragozású igealaknak) egyedül az okhatározói szerkezetben való használat legyen a funkciója. A legtöbb esetben a speciális alak más esetekben is használatos.
[3] A kötelező vagy fakultatív használat jellege a szöveges magyarázatban tisztázandó.
[4] Ide tartoznak azok az esetek is, amikor a nyelv az okhatározást semmilyen grammatikai módon nem jelöli, az csak kontextuálisan vagy logikailag következtethető ki.
[5] Például hogy az ige intranzitív vagy tranzitív, folyamatos vagy befejezett szemléletű stb.
[6] „Megjelennek”, ha a speciális alakok következetesen eltérnek egymástól, „megjelenhetnek”, amikor van olyan eset, amelyben a szóba jöhető speciális alakok közötti választás fakultatív. A „megjelenik” és a „megjelenhet” lehetősége között ennek a paraméterértéknek a kiválasztásakor nem teszünk különbséget, de a szöveges magyarázatban tisztázzuk a helyzetet.
[7] Vannak nyelvek, amelyekben egy „a fogoly elhagyhatta a börtönt, mert ártatlannak bizonyult” jellegű mondat okhatározói összetevője kifejezhető speciális igealakkal (például ártatlannak bizonyulván), de egy „az őrök szabadon engedték a foglyot, mert ártatlannak bizonyult” jellegű mondaté (az alanyok különbözősége miatt) nem.