Az esetrendszer az alárendelt (dependent) főneveknek olyan jelölése, amely a főtagjukhoz (head) való viszonyukat fejezi ki. Hagyományosan az eset terminus a ragozásra vonatkozik, és tipikus esetben a mondat szintjén egy főnévnek az igéhez, szintagmatikus szinten pedig egy főnévnek egy adpozícióhoz vagy egy másik főnévhez való viszonyát jelzi.[1] A főnevek helyén nem-személyes (például mutató-) névmás is állhat, és ilyenkor az esetek száma a főnevekétől eltérő lehet. A nem-személyes névmási esetek számát egy nyelvben az ’ez’ vagy az ’az’ jelentésű mutató névmás paradigmájában mérjük.[2]

Típusok:

NoNonpronCase: Nem-személyes névmási esetragozás nélküli nyelv.

2NonpronCases: Két nem-személyes névmási esettel rendelkező nyelv.[3]

XNonpronCases: A nem-személyes névmási esetek száma az X helyére írandó.

[1] Az esetek azonosításában a formális elv az elsődleges. Ha egy nyelvben két vagy több megkülönböztethető esetfunkciót mindig ugyanaz a megformáltság fejez ki, akkor ez egy (többfunkciós) esetnek számít. Az allomorfikus és a fakultatív változatok nem számítanak külön esetnek, ha nincs közöttük rendszeres jelentéskülönbség. A nem szintaktikai funkciót kifejező alakok (vokatívusz, topikalizáció) nem esetek. A személyes névmás birtokos használatú alakjai addig esetek, amíg formálisan nem viselkednek melléknevekként (például nemben és számban egyezve a birtokkal), ez utóbbi esetben valójában birtokos névmásokkal van dolgunk. Esethalmozásnál (egyes nyelvekben több funkcionálisan elkülönülő eset is lehet egy szóalakban) minden eset külön számít. A képzőszerű eseteket képzőnek tekintjük.

[2] Ha ez a kettő eltérően ragozódik, a gazdagabb esetrendszerrel rendelkezőt vesszük tekintetbe.

[3] Ha egy nyelvnek van egy megkülönböztetett funkciójú esetkategóriája, akkor a paradigma jelöletlen tagja is esetnek számít. Így elvileg nem lehetségesek egy esetet felmutató nyelvek.