Az időhatározói mondat két eseményt ír le, melyek között időbeli érintkezés van (ez lehet egyidejűség, időbeli vagy logikai egymásutániság). Az egyik eseményt a nyelv ilyenkor valamilyen, a mikor? kérdésre válaszoló időhatározói mondattag segítségével írja le. Ez utóbbi lehet a) ige vagy igéből képzett egyéb szóalak, vagy b) igét tartalmazó időhatározói mellékmondat (when-clause). Az időhatározói mondat jelölője az az eszköz (önálló grammatikai szó, affixum, partikula, speciális igealak[1]), amely egy egyszerű kijelentő mondatban nem lenne jelen, de egy időhatározói mondatban kötelezően vagy fakultatíve megjelenik. (Csak azokat az eszközöket vesszük tekintetbe, amelyek kifejezetten a mondat időhatározói jellege miatt jelennek meg.)[2]

Típusok:

NoWhenMark: Az időhatározást semmilyen specifikus eszköz nem jelöli (a két esemény pusztán egymás mellett áll, összefüggésüket csak kontextuális vagy logikai alapon lehet kikövetkeztetni).

WhenV: Az időhatározást az időhatározói mondattag speciális igealakja jelöli.

WhenAff: Az időhatározást az időhatározói mondattag igealakján megjelenő speciális affixum jelöli.[3]

WhenClit: Az időhatározást az időhatározói mondattagban megjelenő speciális klitikum jelöli.[4]

WhenWV1: Az időhatározást a főmondatban megjelenő önálló szó (utalószó) jelöli.[5]

WhenWV2: Az időhatározást az időhatározói mellékmondatban megjelenő önálló szó (kötőszó) jelöli.

A fenti típusok & jellel egyesíthetők, ha a nyelv egyenrangúan két típust képvisel, illetve / jellel, ha a jel előtti típus domináns, de a jel utáni megoldás is előfordul. A kód zárójelezése fakultativitást jelöl.

[1] Speciális avagy „lefokozott” igealakon érthetünk igéből képzett egyéb szófajú szavakat (például határozói igeneveket [gerundiumokat, konverbumokat]), vagy olyan igealakokat, amelyek az idő, mód, aspektus vagy a személyjelezés, esetleg esetvégződések vagy adpozíciók megjelenése révén különböznek az alapalaktól.

[2] Tehát pl. az igeidő-egyeztetéseket csak akkor, ha azok a nyelvben kizárólag az időhatározói mellékmondatok esetében jelennek meg.

[3] Ezen adalékos (személyt és számot ki nem fejező, morfológiailag egyalakú) affixumot értünk, amelynek elhagyásával az igealak megegyezne azzal az igealakkal, amely egy önálló mondatban (főmondatban) szerepelne. Esetenként lényegében affixált kötőszóról van szó, amely bármely mellékmondatban kötelező.

[4] Ezen olyan (személyt és számot ki nem fejező, morfológiailag egyalakú) adalékos elemet értünk, amely nem vagy nem feltétlenül az igealakhoz kapcsolódik, és amelynek elhagyásával a mondat önálló mondat formáját öltené.

[5] Ide tartozik mind az az eset, amikor a mondat nem összetett, mind az, amikor a jelölő az összetett mondat főmondatában (tehát nem az időhatározói mellékmondatban) lép fel. Nem tüntetjük fel ezt a típust, ha az utalószó használata fakultatív. A kötelezően használandó önálló szó szófaját a szöveges magyarázatban tisztázni kell.