Határozói alárendelőn (adverbial subordinator, AdvSb) e paraméternél olyan nyelvi eszköz értendő, amely jelzi egy beágyazott alárendelt mellékmondat[1] határozói jelentésű hozzátartozását egy főmondathoz.  Gyakorlatilag elegendő azt megvizsgálni, hogy a nyelv hogyan fejezi ki beágyazott mellékmondattal az okhatározást (a ’miatt’ jelentést), az időhatározást (a ’mielőtt’, ’amikor’, ’miután’ jelentést) és a feltételességet (’esetén’ jelentést). A határozói alárendelő elem elhelyezkedhet a beágyazott alárendelt mellékmondat élén, végén vagy belsejében. A határozói alárendelő másik változata a speciális affixum, amennyiben belátható, hogy az affixumnak valóban alárendelői funkciója van, és kizárólag a határozói alárendelést jelzi.[2]

Típusok:

NoEmbed: A nyelv nem használ beágyazott alárendelt mellékmondatokat.

NoAdvSb: A nyelv beágyazott határozói mellékmondatok esetében nem használ határozói alárendelőket.

InitAdvSb: A nyelv önálló kötőszavakat használ a beágyazott mellékmondati alárendelésre, és ezek a kötőszavak a beágyazott szintagma elején jelennek meg.

FinalAdvSb: A nyelv önálló kötőszavakat használ a határozói mellékmondat alárendelésére, és ezek a kötőszavak a beágyazott szintagma végén jelennek meg.

InternAdvSb: A nyelv önálló kötőszavakat használ a határozói mellékmondat alárendelésére, és ezek a kötőszavak a beágyazott szintagma belsejében jelennek meg.[3]

SuffAdvSb: A nyelv szuffixumokat használ a beágyazott határozói mellékmondat alárendelésére, és ezek az affixumok (közvetlenül vagy közvetve) az igető után jelennek meg.

PrefAdvSb: A nyelv affixumokat használ a beágyazott határozói mellékmondat alárendelésére, és ezek az affixumok (közvetlenül vagy közvetve) az igető előtt jelennek meg.

Előfordulhat, hogy két eszköz használata kötelezően együtt jár, ilyenkor két paraméterérték + jellel összekapcsolandó. Ha ilyenkor az egyik eszköz használata fakultatív, akkor a + jelet és a szóban forgó értéket zárójelbe tehetjük.[4] Ha a nyelvben különböző eszközök vannak a határozói mellékmondat alárendeltségének jelzésére, és ezek közül egyik domináns, a két kódot / jellel kapcsoljuk össze (elöl a domináns).

[1] Beágyazott mellékmondatnak akkor tekinthető a mondat, ha különálló szintagma formájában jelenik meg egy igei állítmányt tartalmazó főmondatban, és egy olyan igéből képzett particípiumot, infinitívuszt, gerundiumot vagy névszót tartalmaz, amely a főmondat igei állítmányától különböző eseményt vagy állapotot fejez ki.

[2] Például nem használatos, ha az alárendelő szerkezet nem határozói (hanem jelzői) szerepű.

[3] A mellékmondat-belseji elhelyezkedésnek szinte mindig megadhatók a közelebbi szabályai (például mindig közvetlenül követi a particípiumot, annak saját kiegészítéseitől függetlenül stb.) Ezt a szöveges magyarázatban jelezni kell.

[4] Így például InitAdvSb+VSuff olyan nyelvre utalna, amelyben mondatkezdő kötőszó és ugyanazt a funkciót kifejező szuffixum egyaránt kötelező a finit határozói mondatalárendelésnél, InitAdvSb(+VSuff) pedig olyat, ahol az utóbbinak a használata a kötelező mondatkezdő kötőszó mellett fakultatív. (Figyelem, ha a két eszköz vagylagosan kötelező – a kettő közül bármelyik, de csakis az egyik alkalmazandó –, akkor a két kódértéket & jellel kell összekapcsolni.)