Az adpozíció olyan szófaj, amely csakis valamely kiegészítés (főnév, főnévi
szintagma, névmás vagy főnévi szintagmaként használt tagmondat) előtt vagy után
jelenik meg, és az a funkciója, hogy e kiegészítésnek egy másik névszói vagy
igei mondattaghoz való viszonyát jelezze, mégpedig olyan szemantikai
vonatkozásokban, mint hely, idő, tulajdonság, eszköz, birtoklás.[1] Az adpozíciók főtagok, a
főnév vagy főnévi szintagma, amelyhez járulnak, az adpozíció kiegészítése vagy
tárgya.
Elhelyezkedésük szerint
az adpozíciók lehetnek prepozíciók (elöljárók) vagy posztpozíciók (névutók). A
nyelvek nagy részében az egyik elhelyezkedési mód kizárólagos vagy domináns.
Típusok:
NoAdp: A nyelv nem használ adpozíciókat.[2]
Po: A nyelv kizárólagosan névutós.
Popr: A nyelv dominánsan névutós, de előfordul benne néhány elöljáró is.
Pr: A nyelv kizárólagosan prepozíciós.
Prpo: A nyelv dominánsan prepozíciós, de előfordul benne néhány névutó is.
PrPo: A nyelv lényegében egyenlő mértékben használ prepozíciókat és posztpozíciókat.[3]
[1] Ezt a funkciót az
adpozíciós megoldáson kívül elláthatja más lexikai vagy szintaktikai eszköz is
(ragozott igealak vagy ragozott főnév, esetvégződések, határozói névszóképzők,
klitikumok). Ezek közül egyesek származhatnak adpozíciókból, de kötött formák lévén, nem tekinthetők szófajnak. Az adpozíció külön szófaj, vagyis morfológiailag független, és olyan morfoszintaktikai viselkedést mutat fel, amely az adott nyelvben világosan eltér az igékétől, (ragozott) névszókétól vagy határozószókétól.
[2] Amennyiben
az „adpozíciók személyjelezése” paraméter értéke NoAdp, itt is csak ezt a
paraméterértéket választhatjuk.
[3] Ide
tartozik az az eset is, amikor a nyelv ugyanazokat az adpozíciókat használja
mindkét szórendi helyzetben.