Az okhatározói mondat két történést vagy állapotot ír le, melyek között oksági összefüggés van. Az egyik történést/állapotot a nyelv ilyenkor valamilyen, a miért? kérdésre válaszoló okhatározói mondattag segítségével írja le. Ez utóbbi lehet a) ige vagy igéből képzett egyéb szóalak bővítményekkel vagy anélkül, vagy b) igét tartalmazó okhatározói mellékmondat (reason clause). Az okhatározói mondat jelölője az az eszköz (önálló grammatikai szó, affixum, partikula, speciális igealak[1]), amely egy egyszerű kijelentő mondatban nem lenne jelen, de egy okhatározói mondatban kötelezően vagy fakultatíve megjelenik. (Csak azokat az eszközöket vesszük tekintetbe, amelyek kifejezetten a mondat okhatározói jellege miatt jelennek meg.)[2]

Típusok:

NoCauseMark: A nyelvben az okhatározást semmilyen specifikus eszköz nem jelöli (a két esemény pusztán egymás mellett áll, összefüggésüket csak kontextuális vagy logikai alapon lehet kikövetkeztetni).

CauseV: Az okhatározást az okhatározói mondattag speciális igealakja jelöli.

CauseAff: Az okhatározást az okhatározói mondattag igealakján megjelenő speciális affixum jelöli.[3]

CauseClit: Az okhatározást az okhatározói mondattagban megjelenő speciális klitikum jelöli.[4]

CauseWV1: Az okhatározást kizárólag a főmondatban kötelezően megjelenő önálló szó (utalószó) jelöli.[5]

CauseWV2: Az okhatározást az okhatározói mellékmondatban megjelenő önálló szó (kötőszó) jelöli.

+WV1: Az okhatározást a főmondatban megjelenő önálló szó (utalószó) jelöli.[6]

A fenti típusok & jellel egyesíthetők, ha a nyelv egyenrangúan két típust képvisel, illetve / jellel, ha a jel előtti típus domináns, de a jel utáni megoldás is előfordul. A kód zárójelezése fakultativitást jelöl (de a nem kötelező utalószavak esetében a +WV1 értéket adjuk hozzá a kódhoz).

[1] Speciális avagy „lefokozott” igealakon érthetünk igéből képzett egyéb szófajú szavakat (például határozói igeneveket [gerundiumokat, konverbumokat]), vagy olyan igealakokat, amelyek az ok, mód, aspektus vagy a személyjelezés, esetleg esetvégződések vagy adpozíciók megjelenése révén különböznek az alapalaktól.

[2] Tehát pl. az ige modális változásait csak akkor, ha azok a nyelvben kizárólag az okhatározói mellékmondatok esetében jelennek meg.

[3] Ezen adalékos (személyt és számot ki nem fejező, morfológiailag egyalakú) affixumot értünk, amelynek elhagyásával az igealak megegyezne azzal az igealakkal, amely egy önálló mondatban (főmondatban) szerepelne.

[4] Ezen olyan (személyt és számot ki nem fejező, morfológiailag egyalakú) adalékos elemet értünk, amely nem vagy nem feltétlenül az igealakhoz kapcsolódik, és amelynek elhagyásával a mondat önálló mondat formáját öltené.

[5] Ide tartozik mind az az eset, amikor a mondat nem összetett, mind az, amikor a jelölő kötelező módon az összetett mondat főmondatában (tehát nem az okhatározói mellékmondatban) lép fel. (Ha az utalószó használata fakultatív, nem ezt a típust tüntetjük fel, hanem az adott nyelvre megfelelő másikat, kiegészítve a +WV1 értékkel.) A kötelezően használandó önálló szó szófaját a szöveges magyarázatban tisztázni kell.

[6] Ez a paraméterérték csak egy másikkal együtt érvényes.