A melléknév (Adj), a középfok jele (M) és a hasonlítási etalon (amivel összehasonlítunk valamit, összehasonlítási alap, standard, St) szórendje a jelzői szerepű (azaz szintaktikailag egy főnévnek alárendelt) melléknévi hasonlító szerkezetekben különböző lehet a nyelvekben (és egy nyelven belül is különbözhet ugyanennek a szerkezetnek az állítmányi szerepben vett szórendjétől, amit itt nem vizsgálunk).[1]
Ha a nyelvben a hasonlítási etalonnak többféle jelölési módja is van, ilyenkor
azt a változatát tekintjük, amely morfológiailag szintetikusabb.[2]
Egyes nyelvekben a középfoknak nincsen morfológiai jele.
Típusok:
StAdj: Etalon – melléknév (a nyelv a középfokot külön nem jelzi).
AdjSt: Melléknév – etalon (a nyelv a középfokot külön nem jelzi).
StMAdj: Etalon – középfok – melléknév.
StAdjM: Etalon – melléknév – középfok.
AdjMSt: Melléknév – középfok – etalon.
AdjStM: Melléknév – etalon – középfok.
MStAdj: Középfok – etalon – melléknév.
MAdjSt: Középfok – melléknév – etalon.
[1] Állítmányi
szerepben van a hasonlító szerkezet, ha a melléknév – kopulával vagy anélkül –
egy főnévi alany (comparee, hasonlított) predikátuma, például (a fa) magasabb a háznál. Jelzői szerepben van a hasonlító szerkezet, ha a melléknév egy főnév jelzője, például a háznál magasabb (fa).
[2] Tehát a preferenciasorrend: affixális megoldás ([magasabb] a háznál) > adpozíciós megoldás ([magasabb] a házhoz mérten) > kötőszavas megoldás ([magasabb,] mint a ház); más szóval a balról jobbra számított első olyan megoldást tekintjük, amely a nyelvben létezik. (Ha ellentmondás van a formális preferencia és a nyelvhasználatilag domináns megoldás között, válasszuk a formálisan preferált eljárást, de a szöveges kommentárban jelezzük a nyelvhasználatbeli másodlagosságát.)