Ez a paraméter az idéző mondatok idézeti mondattagjának igealakjára vonatkozik. Idéző mondatnak olyan mondatot nevezünk, amely két eseményt ír le, amelyek közül az egyik egy idéző megnyilatkozás, a másik egy kijelentés, melyet a megnyilatkozás révén idéznek. Az idéző megnyilatkozás eseményét egy idéző mondattag írja le, amelynek állítmánya egy megnyilatkozást, szóbeli vagy egyéb kinyilvánítást jelentő ige (prototípusa a mond ige). Az idézeti mondattag (reported clause, RepdCl, Repd) lehet közvetlen (direkt), amennyiben a ténylegesen elhangzottal azonos formában ismétli meg az elhangzott kijelentést, vagy közvetett (indirekt), amennyiben az idézett kijelentést a ténylegesen elhangzottól grammatikailag eltérő formában jeleníti meg. Ebben a paraméterben az indirekt idézeti mondattagot vesszük szemügyre.

Az indirekt idézeti mondattag igealakjára vonatkozó paraméter a következőképpen értelmezendő: ez az igealak grammatikailag vagy megegyezik egy olyan formával, ahogyan ugyanez az ige egy önálló kijelentő mondatban (tehát egy nem idéző szerkezetben) is megjelenhetne, vagy sem.[1] Az előző esetben alapalakról („egyensúlyos” [balanced] alakról), az utóbbiban speciális alakról („lefokozott” [deranked] alakról) beszélünk.[2] Speciális igealak értelemszerűen csak közvetett idézésnél léphet fel. Nem csak akkor nem tekintjük speciális igealaknak az idézeti mondattag állítmányát, ha az olyan igealak, amely egyszerű kijelentő (fő)mondatban is szerepelhetne, hanem ennél a paraméternél akkor sem, ha a nyelv kizárólag a főmondattal való egyidejűség vagy előidejűség kifejezése miatt használ olyan alakot, amely egy egyszerű kijelentő (fő)mondatban nem fordulhatna elő. Ez utóbbi esetben ugyanis a nem-főmondati igealak nem azért lép fel, mert az adott mondattag éppenséggel egy megnyilatkozást kifejező ige vonzatszerkezete.[3]

Ami az alapalak és a speciális alak valamelyikének használatát illeti, a nyelvek többségében következetesen a két lehetőség egyike áll fenn (jóval gyakrabban az alapalak kizárólagos használata), másokban mindkettő, mégpedig vagy kötelező kiválasztással valamilyen grammatikai vagy logikai kritérium függvényében, vagy fakultatíve bármely esetben.[4]

Típusok:

NoRepdCl: Az adott nyelvben nem létezik közvetett idézési forma vagy nincsen különbség a közvetlen és a közvetett idézési forma között (ezért az idézeti mondattag igealakja csakis egyensúlyos lehet).

RepdVBlcd: A közvetlen és a közvetett idézés között van ugyan különbség, de az idézeti mondattag minden esetben alapalakú igét tartalmaz.

RepdVDrkd: Közvetett idézés esetén az idézeti mondattag speciális igealakot tartalmaz.[5]

A fenti típusok & jellel egyesíthetők, ha a nyelv egyenrangúan két típust képvisel, illetve / jellel, ha a jel előtti típus domináns, de a jel utáni megoldás is előfordul. A kód zárójelezése fakultativitást jelöl.

[1] Tehát nem arról van szó, hogy megegyezne-e ez az igealak ugyanennek a mondatnak az igealakjával, ha azt közvetlenül (nem idézetként) mondanánk ki (hiszen például a nyelvtani személy gyakran automatikusan változik, ha a mondatot közvetve idézzük), hanem arról, hogy az idézeti mondattagban használt igealak az adott nyelvben egyáltalán előfordulhat-e bármilyen tartalmú önálló mondatban. Ha az idézeti mondattag és az önálló mondat igealakjai között csak az a különbség, hogy az idézeti mondattag állítmányi alakjához egy további (nem ragozható) specifikus affixum vagy klitikum járul, amelynek eltávolításával megkapnánk az önálló mondatbeli alakot, akkor úgy tekintjük, hogy a két alak megegyezik egymással, hiszen ilyenkor a szóban forgó elem lényegében idézeti kötőszóként működik.

[2] Speciális avagy „lefokozott” igealakon érthetünk igéből képzett nem-igéket (például igeneveket), vagy olyan igealakokat, amelyek az idő, mód, aspektus vagy a személyjelezés tekintetében, esetleg esetaffixumok vagy adpozíciók megjelenése révén különböznek az alapalaktól. Az nem követelmény, hogy a nyelvben ennek a speciális avagy „lefokozott” alaknak (például a főnévi igenévnek vagy a konjunktívuszi ragozású igealaknak) egyedül az idézeti szerkezetben való használat legyen a funkciója. A legtöbb esetben a speciális alak más esetekben is használatos.

[3] Ilyen például egyes nyelvekben a pluszquamperfektum (múltbeli előidejűséget kifejező igeidő), amely nem fordulhat elő egyszerű kijelentő (fő)mondatban, de valójában a főmondati állítmány igeidejének függvénye, tehát nem azért lép fel, mert egy megnyilatkozás idézéséről van szó.

[4] A kötelező vagy fakultatív használat jellege a szöveges magyarázatban tisztázandó.

[5] A magyarázó szövegben pontosítandó, egy vagy több nyelvi példa kívánatos.