Az esetrendszer az alárendelt (dependent) főneveknek olyan jelölése, amely a főtagjukhoz (head) való viszonyukat fejezi ki. Hagyományosan az eset terminus a ragozásra vonatkozik, és tipikus esetben a mondat szintjén egy főnévnek az igéhez, szintagmatikus szinten pedig egy főnévnek egy adpozícióhoz vagy egy másik főnévhez való viszonyát jelzi.[1] A főnévi esetek számát egy nyelvben teljes értékű főnevek produktív paradigmáiban mérjük.

Típusok:

NoNCase: Esetrendszer nélküli nyelv.

2NCases: Két esettel rendelkező nyelv.[2]

XNCases: Az esetek száma az X helyére írandó.

[1] Az esetek azonosításában a formális elv az elsődleges. Ha egy nyelvben két vagy több megkülönböztethető esetfunkciót mindig ugyanaz a megformáltság fejez ki, akkor ez egy (többfunkciós) esetnek számít. Az allomorfikus és a fakultatív változatok nem számítanak külön esetnek, ha nincs közöttük rendszeres jelentéskülönbség. A nem szintaktikai funkciót kifejező alakok (vokatívusz, topikalizáció) nem esetek. A genitívuszok addig esetek, amíg formálisan nem viselkednek melléknevekként (például nemben és számban egyezve a birtokkal). Esethalmozásnál (egyes nyelvekben több funkcionálisan elkülönülő eset is lehet egy szóalakban) minden eset külön számít. A képzőszerű eseteket képzőnek tekintjük.

[2] Ha egy nyelvnek van egy megkülönböztetett funkciójú és alakú esetkategóriája, akkor a paradigma jelöletlen tagja is esetnek számít. Így elvileg nem lehetségesek egy esetet felmutató nyelvek.