Esetragozásról (deklinációról) akkor beszélünk, ha a nyelvben a főnevek vagy az általuk dominált szintagmák esetfunkcióit (egy másik szóhoz, leggyakrabban az igéhez fűződő szintaktikai viszonyukat) morfológiailag különböző megformálásuk fejezi ki.[1] Tipológiai szempontból a deklináció típusát a főnévnek az állítmányi ige környezetében történő megformálása alapján állapítjuk meg.[2] A főnévi tövek pusztán morfonológiai alternációját nem tekintjük esetkifejezésnek.[3] Ha az adott nyelvben többféle esetkifejezés is lehetséges, típusát az elsődleges (szerkezetileg domináns) módszer alapján jelöljük meg.

Típusok:

NoCase: A nyelvben egyáltalán nincsen esetragozás.

NoNCase: A nyelvben a főneveknél nincsen esetragozás.[4]

CaseNAff: A nyelv esetaffixumai szuffixumok.

CaseAffN: A nyelv esetaffixumai prefixumok.

CaseTon: A nyelv esetalakjait a főnév tonális különbségei fejezik ki.

CaseInflex: A nyelv esetalakjait a főnév tövében végbemenő fonémacsere – belső flexió – fejezi ki.[5]

CaseNClit: Az esetalakok posztpozicionális (a főnévi szintagma végéhez kapcsolódó) klitikumok révén különülnek el.[6]

CaseClitN: Az esetalakok prepozicionális (a főnévi szintagma elejéhez kapcsolódó) klitikumok révén különülnek el.

CaseInpozClit: Az esetalakok inpozicionális (például a szintagma mindenkori első szavának végéhez kapcsolódó) klitikumok révén különülnek el.

CaseMix: A nyelvben az esetjelölés vegyes megoldásai figyelhetők meg, elsődleges módszer nélkül.[7]

Egyenlő gyakoriságú előfordulás esetén két paraméterérték & jellel összekapcsolható; ha az egyik (szerkezetileg) domináns, de a másik is előfordul, az összekötő jel / a domináns érték után.

[1] Az adpozíciók használata (a főnév morfológiai változása nélkül)  az esetfunkció szintaktikai megnyilvánítása, ebben az esetben tehát nem lehet szó deklinációról.

[2] A jelen paraméter szempontjából irreleváns, hogy az esetalakok az igék kötelező kiegészítéseit (argumentumait) jelölik, vagy más határozói funkciókat.

[3] Ha például egy affixum fejezi ki az esetet, akkor irreleváns, hogy ez az affixum a főnévi tő alapalakjához vagy annak valamely variánsához járul hozzá. A főnévi tő változása csak akkor releváns, ha ez maga fejezi ki az esetfunkciót.

[4] Ez az érték eleve sugallja, hogy más szófajoknál, például a névmásoknál, van esetragozás. Szöveges magyarázatban tisztázandó.

[5] Ha ezek a változások a szavak elejét vagy végét illetik, akkor megfigyelendő, hogy ezekben megnyilvánul-e valamilyen morfológiai következetesség (meghatározott esetben ugyanolyan jellegű tőváltozás megy-e végbe). Ez utóbbi esetben el kell dönteni, hogy beszélhetünk-e tőcsonkolásos affixációról (amikor is a grammatikai funkciót lényegében a pre- vagy szuffixumok fejezik ki). Ha igen, akkor a nyelv inkább a CaseNAff vagy a CaseAffN típusba sorolandó.

[6] Az esetklitikumok fonológiailag a főnévi szintagma egy szintaktikailag meghatározott szavához kapcsolódnak (például mindig az utolsóhoz, amely nem feltétlenül azonos a főnévvel).

[7] Ha egy nyelv egyidejűleg affixumokat és más eszközöket (például klitikumokat vagy adpozíciókat) is használ, az affixumok szerint soroljuk be. Ezt a paraméterértéket behatóan meg kell magyarázni a szöveges kommentárban.