A magyar nyelv az uráli, ezen belül a finnugor nyelvcsaládba tartozik, az obi-ugor nyelvekkel együtt alkotja a nyelvcsalád ugor ágát. A magyar nyelvet Magyarországon, valamint a vele határos országokban, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában és Ausztriában beszélik. Számottevő magyar nyelvű csoportok élnek még az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában, valamint Európa számos országában. A magyarok becsült lélekszáma a világon kb. 12-14 millió fő (l. Lewis et al. 2015), a magyar nyelv beszélőinek száma kb. 12-13 millió fő. A 2011-es népszámlálási adatok szerint (KSH) Magyarország lakossága 9.937.628 fő volt.

A magyar nyelvnek számos változata létezik, a dialektológiában általában 10 fő nyelvjárásterületet különböztetnek meg. Ezek a nyugat-dunántúli, közép-dunántúli-kisalföldi, dél-dunántúli, dél-alföldi, palóc, Tisza‒Körös-vidéki, északkeleti, mezőségi, székely és moldvai (csángó) (Juhász 2001: 264) nyelvjárásterületek. A magyar nyelv nyelvjárásai közötti különbségek főként fonetikusak és lexikálisak, (talán a csángó kivételével) a kölcsönös megértést nem akadályozzák.

A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládon belül a legrégebbi írásbeliséggel rendelkező nyelv. A legrégebbi magyar nyelvemlék a tihanyi apátság alapítólevele (1055), a Halotti beszéd és könyörgés (1190 k.) pedig a legkorábbi szövegemlék (Korompay 2003a: 281‒293). A mai magyar nyelv sztenderdizált változatának alapja a 19. század első felében zajló nyelvújítási mozgalom eredményeként jött létre (Korompay 2003b: 697‒705). A magyar írás latin betűs, az ábécé 44 elemből áll.

Szerző: F. Gulyás Nikolett